Megfigyeltem magamon, hogy ha nagyon stresszes vagyok, akkor két dolgot teszek annak érdekébe, hogy kisimuljanak az idegeim: elkezdek itthon takarítani és/vagy megválni a felesleges tárgyaktól, vagy elmegyek sportolni a szabadba.
Még mielőtt megismertem a férjemet, nem nagyon érdekelt, hogyan néz ki az otthonom. Csak funkcionálisan tekintettem rá, egy helyként, ahol alhatok és tárolhatom a holmimat. Sajnos ez azt is megmutatja, hogyan álltam akkoriban saját magamhoz, és ez a két dolog gyakrabban van párhuzamban az életben, mint azt gondolnánk. Nem találtam a belső egyensúlyt, nem voltak céljaim, önbecsülésem is kevés ahhoz, hogy nemet mondjak olyan dolgokra, feladatokra, amik nem passzoltak hozzám. Robotpilóta üzemmódban sodródtam a mindennapokban, amíg meg nem találtam a kapaszkodómat ahhoz, hogy szembenézzek magammal. De hogy jön mindez az otthon dekorálásához? – kérdezhetitek.
Az otthonunkról való gondoskodás minden esetben egyenlő az önmagunkról való gondoskodással.
A személyes terek az életünk színterei. Ezek alakítása önmagunk alakítása. És bár a kacatoktól való megválás ennek a gondoskodásnak jelentős része, nem ez teszi személyessé a teret. A kacatmentesítéssel létrehozható az a keret, amit aztán “megtöltve” igazán önmagunk lehetünk.
Azt hiszem, a járványhelyzet is bebizonyította, hogy kevés dolgot tudunk kontrollálni az életben, a közvetlen életterünket viszont igen. Beszorultunk a négy fal közé és sokan most éreztek rá arra, hogy mennyire fontos itt megtalálni magunkat, a belsőnkhöz alakítani a tereinket, hiszen óriási hatással bír. Ne értsetek félre, semmi szükség drága bútorokra, tökéletes designra, állandó rendre. Ha úgy érzem, hogy az Instagramot vagy a Pinterestet pörgetve kezd eluralkodni rajtam valami hiányérzet, amiért nekem nincs ilyen-olyan házam, tárgyaim, bútoraim, akkor inkább egy időre magamba szállok és elképzelem, hogy gyerekkoromban mi adta meg a nyugalmat, a békét. Egyetlen kuckó, egyetlen nyugodt pont elég volt ehhez, kezemben egy könyvvel, miközben besüt rám a nap.
Nem az otthonom köré építem magam, hanem magam köré az otthonom. Egy olyan helyet, ahol önmagunk lehetünk, szabadon sírhatunk, nevethetünk, veszekedhetünk, megnyugodhatunk. Sokszor kérdezik, hogyan tudunk családként ilyen pici lakásban élni? És bár aktívan keressük a nagyobb otthont, mégis azt hiszem, az a kulcsa ennek, hogy megvannak azok a nem kézzel fogható dolgok az életünkben, amiket értékelünk és ezeket vesszük körbe falakkal. Nem pedig falaink vannak, amiket megpróbálunk megtölteni értékesnek tűnő tárgyakkal.
Az a gondoskodás, amit beleteszek az otthonommal való törődésbe, ugyanaz a gondoskodás, amivel magamhoz állok vagy amivel a gyerekemet gondozom. Mindez nem szétválasztható egymástól. Az, ahogy az otthonunkat alakítom, dekorálom, egy kivetülése annak, ahogy saját magamat fejlesztem, megismerem. Visszatükrözi azt, hogyan érzem magam a bőrömben és hogyan viszonyulok a családomhoz. Ennek pedig nincs egyetlen általános lakberendezési megjelenése.
Gyakran szoktam emlegetni azt a megjegyzést, amit egyszer kommentben kaptam, miszerint a kacatmentes otthon fogalma nem fér meg a dekoráció mellett. Végtelenül szomorú lenne, ha valóban így lenne. Ahogy a lelkemnek örömet jelent egy nyugodtan elszürcsölt meleg tejes kávé, úgy öröm ránézni a kisfiam festményére a falon, a párizsi utazásról haza hozott tájképre vagy egy kedves ember által készített makraméra. Ezekkel gondoskodom az otthonom és önmagam jól-létéről.
